AlleBox blog
Related Articles
Ki ne szeretett volna a számára kedvenc ételből, sütiből többet enni, többet mint a társai az asztalnál? Az efféle vágyak megszerzésére számos praktika vagy ésszerű megoldás létezik, egy párral már én is találkoztam az életben. Érzem a témában a komolyságot, és nem véletlenül sorolják a hét főbűn közé, de a másik oldalát figyelembe véve ezekből a helyzetekből igazi vidámság is kikerekedhet, és annak már a hét főerényhez is köze van.
Gyermekkoromban egy alkalommal, amikor pudingot készített az egyik barátunk anyukája, és az asztalnál ott ültünk a barátainkkal, az ízlelőbimbók kiéhezve várták a pudingba mártott piskóták jól megszokott ízét, és az első kistányér kiosztása utána azonnal könnybe lábadt a szemem, mert én még nagyon szerettem volna egy adaggal repetázni.
Akkor és ott az volt a legjobb megoldás, amit az agyam diktálhatott, hogy elérjem a célom.
Nemrég a fiam volt annyira éhes, hogy a reggelire feltálalt szendvicsek utolsó darabján a sajtot és a felvágottat nyalta végig, jelezve azt a szándékát, hogy az az övé. És persze el lehetett volna venni tőle, vagy a legjobb megoldás az lehetett volna, ha én is végignyalom, és az “erősebb gyomrú” viszi az utolsó falatot, de az is kielégítő volt számomra, ahogy végignéztem azt, hogy meg kell ennie az egészet, mert csak a szeme kívánta a hasa már nem. De meg kellett ennie, mert mohó volt, talán tanul belőle, de az is lehet, hogy jön az ellennyalás.
Gyermekként én is voltam már mohó, nagyon kívántam egy sütit, ahogy a lányom is nemrég így járt a mézeskaláccsal. Annyira jól nézett ki a mézeskalács, ami az én esetemben az almáslepény volt, hogy addig ettük még melegében, amíg rosszul nem lettünk. Az ilyen rosszulléteknek lesz az az eredménye, hogy soha többet nem akar az ember enni az általa annyira kívánt ételből.
Egyszerűbb megoldás az, amikor az ember eldugja az általa kívánt, birtokolt kis falatkákat, csokikákat, cukrokat, kinek mi a kedvence. Nem favorizálom ezt, mert szerintem dugiban enni nem annyira laza, mint a másik előtt, az érdeklődését enyhén fenntartva ámbár a szánkba csenni a kis édességeket. Van abban valami, hogy a másik majdnem lefülel, egy kicsit hasonlít arra, mint az ebédkészítésnél félig kész kajákból kicsenünk egy pici kis falatkát, de ha ügyesek vagyunk lehet az több is.:)
És a másik oldalt is figyelembe kell vennünk. Ahogy említettem nincs annál jobb, mintha lefülelsz egy mohó embert. Így volt ez akkor is, amikor egy baráti társasággal a Mátrában pihentettük fáradt testünket, és a kinti levegőtől a lustaságtól már mindenki éhessé vált, és az egyik pár felajánlotta, hogy palacsintát fog sütni a többieknek. Majd az éhesebbik része a társaságnak elkezdett gyülekezni az asztalnál, és várta a palacsintára történő lecsapás lehetőségét. A főszakács fiú párunkkal megosztotta azt az információt, hogy az első palacsintába el fog rejteni egy kis meglepetéscsomagot különféle fűszerek és krémek halmazából.
Nekünk nem volt más dolgunk, minthogy beszélgessünk az ételekről a kívánságokról és a vágyakról, melyeket az ember az ételek iránt szokott érezni. A kommunikáció elérte a kellő hatást, és mire a barátunkra néztünk,már tudtuk, hogy a világunk addigi egyik legvidámabb pillanatát élhetjük át.
Az utolsó moodtad, ami elhagyta a száját ez volt a történet hősének: ‘Azt mondtad, hogy mohó vagyok?” És egy egész előre elkészített palacsintát tolt be az arcába, pontosan azt, mai a történet tárgya volt. Próbált ő megküzdeni a palacsinta beltartalmával, ami az összes ízlelőbimbójára hatással volt a különböző porok és krémek által kifejtett hatása miatt. Ha le kellene festenem a képet, akkor egy bikát megszégyenítően, az orrán fahéjat kifújó, és a száját befogni próbáló, szemét a könnyektől törlő embert vázolnék fel, aki nem tudja, hogy sírjon, vagy röhögjön velünk a földön fetrengve vagy épp az egész palacsintát a szemetesbe köpje. Az egészben az a bipolaritás volt a legszebb, hogy megélte a szemlélő nézőpontját is, és magát az áldozatt szerepét is.
Barátom, éltessen sokáig az Isten ezért a pillanatért!
