AlleBox blog
Related Articles
Ma reggel a barátom megosztott egy cikket a facebook-on, aminek csak a címét láttam („majdnem mindegy milyen iskolába jár a gyerek ha ott boldog”), és eléggé megfogott a gondolat, úgy érzem írnom kell egy-két dolgot, és megint „papírra” kell vetnem azokat.
Komoly aggodalmaim voltak a múlt évben, amikor nagyobbik gyermekem elkezdte az ötödik osztályt, és a már négy éve tartó angol, informatika fakultáció folytatódott. Új tanárok, felső tagozat, még pár év és azon kell gondolkodni, hogy milyen szakmát is válasszon az élete java részére. Van benne egy nem kevés kihívás. Mi is így jártunk korábban, és nézzünk csak körbe, hogy ki mit is csinál most, és mi köze van az eredeti szakmájához.
Gyermekem egyszer az év elején úgy jött haza, hogy az informatika tanár, feladta nekik a hardver fogalmát, amit ő az iskolában jó alaposan le is diktált nekik. Ezt a fogalmat a wikipedia-ról ollózta ki, és olyan szakmai kifejezéseket szeretett volna a gyerek fejébe verni, mint az integrált áramkör, elektromos áramkör, elektromágneses…
Még most is azon gondolkodom, hogy jó ötlet volt e az illetékes szakmai felügyeletnek egy szakközépiskolai tanárt a kémia területéről az általános iskolai oktatók közé áthelyezni.
A gyermekek kincsek, mindegyik magában hordoz egy tökéletes géniuszt, és amikor elkezdődik az iskolás életük, olyanok kezébe kerülnek, akiknek a lélekhez kellene a legjobban érteniük, hogy a gyermekekből a maximumot hozhassák ki. És persze megértem, hogy van matematika és helyesírás meg ott az ének és testnevelés is. Minden gyermeknek úgy kell énekelnie, ahogy a tanár fütyül, és minden gyereknek úgy kell fognia a ceruzát, hogy a vékonyan előrajzolt vonalakat még ki lehessen húzni. Vagy nem? Hol van a technika, a születet zsenialitás, a bevált módszerek feletti magasabb tudat? Persze hogy nem így van, mert a szénhidráttal túltáplált gyermek nem lesz ellenfele futásban egy jól edzett harcias, az ideje nagy részét sportolással töltő kisgyereknek, nem is ezt kellene előirányozni, az előirányzóknak kellene az alapszintet átugrani a kötelező tananyag vs. tudás terén. Így viszont meg lehet feleltetni a normáknak, sablonok közé lehet helyezni mindenkit. És dobjunk még közéjük egy megbüntetett középiskolai tanárt. Neki biztos ott a helye.
Középiskolás koromban tapasztaltam meg először azt, hogy milyen, amikor egy nem szakmabeli oktat, a műszaki szakközépben egy volt csillés (az a személy, aki a bányajártból kézzel kitolta a csillét) volt az iskolaigazgató, és persze tanítania is kellett. Soha nem fogom elfelejteni azokat a felesleges órákat. Az a „rendes ember” bejött, hozta a kis kézzel írt naplóját, és mint egy robot felolvasta az órai anyagot, és nekünk, mint az droidoknak írnunk kellett. Hát maga volt a pokol, minden volt az csak nem oktatás, az maga volt az elbutítás, ahol még egy kicsit sem kellett gondolkozni, vagy adott történelmi környezetbe elhelyezni az íróinkat.
Sokáig is tartott amíg a történelem és az irodalom újra felkeltette az érdeklődésemet. Talán akkor az volt a szerencse, hogy a matek és egyéb reál tárgyakban volt egy pici versenyszellem az idővel a társakkal stb.
De most más a helyzet, apa vagyok, a dolgokat a kezembe vehetem, a gyermekemet én is taníthatom, elmondhatom a véleményemet, és kifejthetem az álláspontomat, már majdnem rá is erőltethetném. Nem fogom, mert nem az a feladatom, hogy meggyőzzem, hanem az, hogy legondolkodhasson az összefüggéseken. És imádta, amikor a 11-el való szorzás trükkjét megtanulta fejben, pedig csak másodikos volt, és még csak százig tanult számolni, de trükkös játék miatt ment neki a megoldás többezres válaszig.
És hogy boldogok-e az iskolában most a gyermekeink? A válaszom egyértelmű igen. Egy dolog van talán, amit nem szeretnek, az, hogy bent kell étkezniük a többiekkel az ebédidőben. Ez most miattunk van, és akár magamra is vehetném, hogy milyen rossz szülő is vagyok.
És joggal kérdezed most kedves olvasó, hogy mi van velem, mit hadoválok. Minden gyerek bent eszik az iskolában ebédidőben, hiszen kötelező ott maradniuk.
Igen, ez így van, de itt ahol élünk, Spanyolországban a szieszta alatt, azaz ebédidőben el lehet vinni a gyerekeket haza, és elég visszavinni őket a délutáni foglalkozásra.
És hogy mitől olyan boldogok, amikor alig beszélnek még csak egy-két szót spanyolul, azt jómagam sem tudom, de annyira kiegyensúlyozottak lettek, és tele vannak pozitív élménnyel, hogy a boldogságukat, még talán Feldmár András sem tudná megmagyarázni.
Az osztálytársaik odamennek hozzájuk, kézzel-lábbal megértetik magukat velük, hogy üljenek melléjük, egyenek velük, játszanak velük, még magyarul is megtanultak pár szót, amivel kedveskednek nekik, kis ajándékokat visznek nekik. Egy szóval le a kalappal az itteni kisdiákok előtt, és köszönöm, hogy ilyen kedvesen fogadják és fogadták a gyermekeimet.
Az ott tanító tanároknak is szeretném megköszönni a munkájukat, hogy a szünetben nem egy kávét isznak meg a tanártársaikkal, és a felgyülemlett problémáikat zúdítják azokra, hanem játékosan, ámbár magas tudati szinttel kihozzák a gyermekimből a maximumot, akik otthon engem ugyanolyan türelemmel és játékkal tanítanak és iskoláznak le.
És a legnagyobb öröm a számomra, hogy a gyermekeim már kisgyerekként megtanulhatják azt és átélhetik, élvezhetik, hogy valamiben olyan szakértelemre tettek szert, amire én sohasem leszek képes.
