A ma napon szerettünk volna egy pici sétát tenni egy gyakran nem emlegetett hely, és az ott lévő nem túl magas dombot megmászni, a környező kis települést felfedezni, megtalálni benne a hely szellemét. Így esett a választásunk Monte Hurchillo-ra. Annyit tudtam róla (wikipedia), hogy korábban görögök alapították, és az idők folyamán a település a mai helyén újraalakult.
Az ide látogató dombmászóknak, akik easy fokozatban gyakorolják ezt a remek hobbit annyit tudnék elöljáróban mondani, hogy ne Hurchillo településen keressék a hegre vezető ösvényt, mert az itteni rész a hegy és a kisváros széle között végig kerítéssel le van választva, ámbár a térképek szerint van felvezető út (de nincs).
A második bekezdéssel le is zárhatnám ezt a posztot, mert nem másztunk sem hegyet sem dombot, és a kis települést is bejárni igénybe vett vagy 15 percet, de azért szeretnék még kitérni ennek a pici kis településnek a hangulatára. Valahol biztosan rémlik egy olyan film mindenkiben, ami egy elhagyott mexikói helyen játszódik, és amikor a kamera a főhősre közelít, és kiemeli a mondanivalója lényegét, akkor beszűrődik a kisvárosi hangzavar, a gyermeki öröm hangos kavalkádja. Itt is ezt éreztem, megvolt a hangzavar, poros volt a levegő, úgy éreztem magam mint egy fiesztán, de… Valószínű csak képzeltem az egészet.
A leírások megemlítik a város jellegzetes kápolnáját, ami a nevét Monserrate Szűzanyáról kapta.