2020. március 29., vasárnap
15. napja növesztem a szakállam, kezd alakulni a torzonborz kinézet, a járvány végére már úgy fogok kinézni, mint egy homeless.
Nem oly régen volt a 2008-as válság, akkor az építőipar oldaláról voltam kénytelen megélni milyen az, amikor minden vagyonelem értéke a töredékére zsugorodik úgy, hogy még a lehetőséget is megfosztotta a kialakult helyzet arra, hogy pénzzé váltsam a korábbi befektetéseket, és most kicsit több, mint tíz évvel egy újabb válság sújtott le. Valahogy ráéreztem azokra a szektorokra, amik első sorból szenvedik el a legnagyobb leértékelődést. Amikor már azt hitem, hogy immúnis vagyok a gazdasági problémákra, érezteti velem a valóság, hogy ez nem így van.
Régen a vasárnapok azok a napok voltak, amikor egy légüres térben találtam magam, és pont ezért a legjobban a vasárnapok viseltek meg mind szellemileg mind fizikailag. A hét többi napján akkora munkatempó volt, amit a mai szervezetem nem is bírna. Olyan volt, mint a kígyóméregből kinyert vakcina a kígyómarás ellen vagy az időszakos arzénadagolás, amitől az arzénmérgezés ellen a szervezet felveszi a harcot. A mostani helyzetben semmilyen munkához nem hozzáférhető jogom van, és munka helyett otthoni tornával és olvasással ütöttem el az időt. Számomra fura helyzet, de biztosan okkal van, és arra ítéltettem, hogy rendet tegyek a dolgaimban, a be nem fejezett dolgokat most befejezzem.
Délután ültem a kertben a műfüvön a medence partján, sütött a nap, él olvastam David Foster Wallace könyvét, amiben egy-egy mondat egyharmad oldalon keresztül írja le a gondolatait. Úgy éreztem én is magam, egy hosszú flow volt minden, egy elnyújtott trip.