Home / a Hank Woody sztori / A francia kurfli

A francia kurfli

A visszautam második napjának reggelén Nimesben ébredtem, és a reggelimet a földszinti reggelizőben franciául beszélő arab család mellett töltöttem el. A francia ételektől elvárható kifinomultsággal szemben nem élveztem az étel minőségét, és a kávé sem esett jól. Bár a tegnapi napon elfogyasztott olasz kávét nehéz is lett volna felülmúlni. A reggeli íze nem is volt fontos, előttem állt az út, még 10 óra vezetés, hogy újra láthassam a gyermekeimet.

A városból kifelé vezetve elgondolkoztam azon, miért is nem töltöttem el itt több időt, annyira megfogott az épületek kubatúrája, a városkában kialakított mesterséges csatorna, ahol a vizet elvezették, a gyönyörű természeti közeg. Arra gondoltam, hogy igen, itt tudnak élni, évszázadokon át építették, és szemet gyönyörködtető lett.

A várost elhagyva ráhajtottam az A9-es autópályára, és irányba vettem Spanyolország határát. Közel kétszáz kilométert kellett volna megtennem a spanyol határig, ahol a kies reggelimet pótolva el szerettem volna fogyasztani egy ebédet, meginni egy jó kávét, hogy a maradék hétszáz kilométert könnyedén tehessem meg. Talán ez a nap volt a legforróbb nap az évben, aki csak tehette partközelbe szeretett volna lenni, és ezért meg is tett mindent. Ennek okán gyorsan kialakult egy olyan dugó, melyet még a német útjaim alatt sem láttam.

A remek jó idő, és az elképzelhetetlen sok autó oda vezetett, hogy az átlagsebességem a tegnapi napról, amikor több mint ezernégyszáz kilométert vezettem leromlott kilencvenötről hetvenháromra. Nem volt más lehetőségem, mint várni, állni a sorban. Közben a klímát lekapcsoltam, mert úgy éreztem, hogy az alapjárata az autónak eléggé karakírozik. Nem sokkal később olyan érzésem volt, mintha hátulról meglökték volna az autót. Nem is értettem, mert álltam az autóval, és a mögöttem lévő jó két méterrel hátrébb volt. És ez az érzés többször is előfordult. Próbáltam nem bevonzani a rosszat, és örömre szolgált, amikor az forgalom újra leindult, és már csak tizenöt kilométerre voltam az ebédemtől. Dél volt.

A jó élmény hamar ért véget, amikor megláttam az újabb dugót, ami már az utolsó fizetős kapu előtt torlódott fel, mintegy négy kilométerre. Nem volt mit tenni, visszaváltottam, és hagytam, hogy a motorfék tegye a dolgát. Az autó lassult, és amikor négyesből hármasba váltottam, észrevettem azt a hangot, amit az az autó ad ki, amelyik gurul motorerő nélkül. A szemem már látta, de az agyam nem akarta elfogadni, hogy ég a műszerfalon egy piros kis led, ami azt jelzi, hogy nem működik a motor. Azonnal bekapcsolt a bal agyféltekém, és elkezdte hajtogatni, hogy miért nem hallgattam a jobb agyféltekémre, amikor éreztette velem, hogy nem kell elindulni erre az útra.

Most már könnyű okosnak lenni, és belátni azt, hogy az ember hallgasson a megérzéseire. De nehéz lett volna azt megtennem, hogy az utat elhalasztva csak később láthassam a gyerekeimet. És igen, talán jó volt, hogy törekedtem arra, hogy a jobb sávban maradjak végig, felkészülve egy ilyen helyzetre. És máskor nem fogok elindulni még egy egynapos útra sem olyan autóval, amivel a rezgéseink nem hangolódtak össze, amire jelen esetben az a fél nap, amíg korábban használhattam az autót, kevés volt…

A motor leállt, én kihúzódtam a külső sávba, és a lejtőt kihasználva elgurultam az autópálya szélesebb kamionos pihenőjéhez jobbról megelőzve a dugóban ácsingózó autóstársaimat. A kamionos leállóban begurultam egy hazánk fia mögé, aki kamionjával épp a pihenőjét töltötte, mert a dugó miatt késett, és be kellett tartania a kötelező pihenőidőt. És bárcsak azt mondhatnám, hogy a kézifékes megállásom parádés volt, de igazából csak egy gyenge lehetőség volt arra, hogy megállítsam az autót, mert a szervo nem ment a motor leállása miatt.

A kaminonos fiatalember nagyon szimpatikus volt, próbált segíteni, és lelket verni belém, mert ott akkor azt hittem, hogy összefogtak ellenem az égiek, és ez egy végeláthatatlan kálvária lesz. És valahol az is lett.
A Ford szervizkönyve annyit írt, hogy ebben az esetben forduljunk szakszervizhez. Ok, renben. De hol? Itt az autópályán? Egyáltalán mekkora eséllyel tudom ezt a problémát eszközölni szombat délben, és éhesen? És ekkor esett le. Én nem is ettem reggel óta, és nagy valószínűséggel nem is fogok még egy jó darabig. Akkor még nem is tudtam, hogy nem ez lesz a legnagyobb problémám azon a napon.

A magyar kamionos felkínálta a lehetőséget, hogy elvisz a következő sos telefonig, és onnan próbáljak majd segítséget kérni. A felkínált segítséget elfogadtam, és felmásztam a kamion fülkéjébe magammal víve körülbelül hét deci vizet a palackjában valamint pár értéktárgyamat. A Focust ott hagytam a leállóban kitéve a vészvillogót.

Az sos telefonnál kiszálltam a kamionból, pontosabban lemásztam a fülkéből, és elbúcsúztam a szimpatikus úriembertől. Léptem párat a telefonig, és meg próbáltam értelmezni a francia feliratokat a vészhívón. Akkor érkezett a második döfés, amikor semmiféle válasz nem érkezett a megkeresésemre, ott álltam szerencsétlenül. Álltam a napon, folyt rólam a víz, és kilátástalannak találtam ezt az egész helyzetet.

Nem volt mit tennem, eldöntöttem, hogy el fogok sétálni az autópályán a következő fizető kapuig, amit a dombról láttam, és körülbelül egy kilométer távolságra saccoltam. Fogtam a kis vizemet, és elindultam. Nem fogytak túl gyorsan a méterek, és a percek sem pörögtek, elég kimerítőnek éreztem a sétát, mert állandóan hátra kellett néznem, hátha valaki a leállósávban akar menni, és az útjába kerülök. Bő negyed óra volt, amíg leértem a kapukig, és csak egy épületet láttam, ami emberi tartózkodásra alkalmas volt. Irányba vettem.

A földszinti ajtó mellett volt egy kaputelefon, és bármelyik gombját nyomtam meg, nem érkezett válasz. Kezdtem elkeseredni. Hihetetlen, az autópálya tele van, és nincs egy ember, aki tudna segíteni. Elkeseredtem, és elindultam kicsit céltalanul, letörve.

Az épület sarkánál azonban feltűnt egy hölgy, aki tökéletes francia tudással invitált az ő irányába. El kezdtem futni felé az épület mellett, talán attól félve, hogy eltűnik, mert csak délibáb. De nem az volt, beinvitált az épületbe, és hamarosan egy kétszer két méteres ügyfélváróban voltam, és ő az üvegablak másik oldalán folytatta franciául. És amikor francia nyelvismeretem hiánya a számára is egyértelművé kellett volna váljon, a franciául kezdett el velem kiabálni, és úgy gondolta, ha hangosabban beszél, jobban megértem majd.

Rövid, ám egyirányú beszélgetést folytattunk, mindaddig, amíg megértettem, hogy spanyolul is beszél. Még egy olyan nyelv, amin szintén nem beszélek. Hurrá! De jött a felmentő ötlet, és felhívtam az egyik kedves ismerősömet, akivel megbeszélték, hogy én gyorsan menjek vissza az autómig, mert a szerelő ott fog keresni. Siessek, mert nem hagyhatom ott az út szélén a kocsit felügyelet nélkül. Ok, feladat megértve, menjek vissza, várjak, és majd lesz valami. Tehát ott tartottam, ahol elindultam.

Az út visszafelé még nehezebb volt, éhesen, szomjasan az autópálya mellett a leállósávban visszasétálva felfelé a dombon. Már elhaladtam az sos telefon mellett is, amikor a leállósávban jött a pályarendőrség, aki megállt mellettem, és végre kicsit angolul beszélhettem. Megértették, hogy az autó kapcsán intézkedtem, és szóltak, hogy menjek vissza az autóhoz. Tovább indultam, néztem az autópálya szélére százméterenként festett jeleket, amelye az sos telefon távolságát jelölték. Már az 1400-as jelnél tartottam, amikor megállt előttem egy autószerelő a kis autójával. És feltűnt még valami.

A szemben lévő oldalon ott volt egy tréler és a hátsó részén ott volt az autóm felpakolva. De hogy? Miképp került az oda? Nem is értettem, de felfogni sem volt időm, mert közben az autószerelő odaért hozzám, és szólt hogy szálljak be az autóba. Megértette velem, hogy ő jött megnézni az autóm, de közben azt a pályafelügyelet elvitte. Most szívesen leírnám az a pár szitokszót, ami átszáguldott a fejemen.

A dugóban ültem a külső sávban tötyögtünk, és mellénk ért egy autómentő, aki átszólt a sofőrnek, és franciául megbeszélték a helyzetemet. Ezt követően már a másik autóba ültem, aki elvitt arra a helyre, ahol korábban segítséget nyújtottak. Megmutatta azt a fát, ahol várjak, és majd jönnek, hozzák az autót, és jön a szerelő is. Szép fa volt egy épület mellett, ahol volt egy mosdó (francia igényességgel) és nagyjából ennyi.

Indult az óra, ilyenkor az ember elgondolkozik, hogy vajon mennyi ideig fog ott állni a negyven fokon egy fa alatt, ahol még egy szék sincs. Az biztos, hogy kinéztem magamnak a járdaszegélyt lehetséges ülőhelynek. Ránézésre még két óra kellett ahhoz, hogy a fa árnyéka oda érjen és oda tudjak ülni.

Volt annyi időm, és azt is elmondhatom, hogy a testhőmmel, nem felmelegítettem azt a padkarészt, hanem lehűtöttem. Álltam és guggoltam én mindenhol. öt órán keresztül vártam, szédültem már, gyenge voltam, az éhséghullám már elmúlt. Nem akartam ott lenni, és nem akartam Franciaországban ilyen dolgokat intézni. Innen is szeretném megköszönni annak a kedves alkalmazottnak, aki három óra felé hozott egy liter hűtött vizet nekem. Valószínűleg a hőgutától mentett meg. És azt a vizet nagyon beosztottam. Egész fél hétig kitartott.

De akkor már a pályafelügyelet depójában voltam, és kifizettem az autó elszállítását, miután nem sokkal korábban megjelent egy fiatalember a trélerével, és elvitt a depóba. Alig kellett száz eurót fizetnem azért, hogy az autót még átvigyék egy este hétig nyitva lévő autószerelő műhelybe mintegy három sarkot.

Fél órám volt, mindössze fél óra arra, hogy egy autószerelő és alkatrész értékesítő komplexumban elérjem azt, hogy a Ford számítógépre kerüljön, és kiderüljön, milyen jellegű hiba okozta az autó leállását. Franciaországban vagyunk a 2017-es év derekán, ahol eddig még csak a sárga angyalos műszaki szakember beszélt hozzám angolul. Felkötöttem a gatyámat, és bementem a boltba miután az autót lerakták a szerviz udvarán, és ezt követően elhajtott a tréler vezetője. Egy pénztáros volt a bejárat mellet, és megérve mit szeretnék hátrafelé mutogatott a bolt vége irányába, ahol egy pult volt. Odamentem, és vártam az előttem sorban álló igényének kielégítésére.

Szerencsém volt, a szervizvezető tudott angolul, és megértette a problémát, az is átment neki, hogy még lenne előttem hétszáz kilométer a családomig. Segített, szólt két kollégájának, és az autó hamarosan az egyes szervizaknán, pontosabban emelőnél volt. Pár perc múlva a számítógép már ontotta is a hibákat, az ABS-től kezdve a motorig. Arra voltam kíváncsi. Összesen öt hiba volt. A két francia legény, aki az autót próbálta volna életre lehelni, a motor mögötti kábeleket igyekeztek visszaillesztgetni a helyükre, hátha az segít. Nem segített, és az sem segített, hogy elmondtam, nekik, hogy egy héttel korábban volt egy szelepcsere is az autón, aminek a szervóhoz van köze.

Hamarosan előkerültek a kézi szerszámok, és a motor oldala lebontásra kerül, az a rész, ahol a vezérműszíj van. Jelen esetben pedig kicsit furán volt az ékszíjtárcsára felgyűrődve. És már hallottam is: serious problem…

Volt 5 percem arra, hogy autómentőt intézzek, és kipakoljak a kocsiból, ami rogyásig volt pakolva mindenféle cuccal. Meg lett oldva, szóltam az egyik kedves ismerősömnek, aki fuvarokat vállal Magyarország és Spanyolország között, és vállalta, mert úgyis el akarta hozni a trélerét Magyarországról. Illetve fogtam a mini bőröndömet, csak pár szükséges ruhát hagytam benne, valamint a munkára használt notebook-om. És már kint is voltam a kapun este hét órakor.

Nem túl nagy várom Perpignon, de gyalog nem volt közel a pályaudvar, ahonnan egy vonat vagy busz majd elvisz “haza”. Megkértem gyermekeim édesanyját, hogy adja át puszijaimat nekik, és kértem, hogy mondja meg nekik, hogy késni fogok. Az aktuális tervem egy buszos hazaút volt, éjjel 11 után indult volna a busz, és másnap reggel érkezett volna meg menetrend szerint. A telefonom merülőben volt, siettem a buszállomásra, hogy tájékozódhassak, jegyet vehessek, ehessek vagy pihenhessek. Folyamatosan izzadta, az a hét kilométer a város központjába elég érdekes volt, a Világ nációinak java része előfordult, és egy magamfajta ember, pedig ott húzta a kis guruló bőröndjét az “utcájukban”.

Közel másfél óra múlva megérkeztem a vonatállomásra, amelynek a másik felébe jelezte a navigáció a busz indulását. Az információs pultnál a hölgy hasonló kedvességgel segített, mint az autópálya felügyeletnél a másik hölgy. De a mai napon már nem okozhatott semmi sem túl mély benyomást. Megtaláltam a buszpályaudvart. Igen, meglett, végre! De nem nagyon tetszett a kialakítása, ez nem nemzetközi buszpályaudvar volt, hanem belföldi. Kezdett a türelmem fogyni. Mi van itt? Mitől van ez az egész? El akartam hagyni Franciaországot, de Stephen King regényein szocializálódva, azt hittem valami fura rejtély kerített hatalmába. A telefonom 12%-on volt, és a töltőt a kocsiban hagytam, csak egy adatkábel volt nálam.

Barátom jelezte, hogy a buszra online is meg lehet venni a jegyet, és én még kértem tőle egy kis időt, mert a buszmegállót sem találtam. Húztam a bőröndömet, kopogott a szemem az éhségtől, és tudtam, hogy ilyenkor a koncentráció lecsökken. Persze lecsökken, mert az agyam és az egész testem ki akart kerülni ebből a helyzetből. Többszöri keresgélés után, megtaláltam, a helyi buszmegálló oldalán annak a busztársaságnak a matricáját, ami elvinne a végső célomig. A matrica igen tekintélyes méretű volt, mintegy 5 cm magas, és 20 cm széles, és okosan feltették két méter fölé, hogy a vak is láthassa.

Szuper, gondoltam, megvan a buszmegálló, pontosabban buszmegállók, mert az út mindkét oldalán volt egy-egy. Gondolom, a buszra várakozó emberek elgondolkodtak azon, hogy egy holdkóros miért mászkál le-föl az utcán, és az egyik oldalról a másikra oda-vissza. Nehéz volt észrevétlennek lennem, mert az úton macskakő volt. Így utólag elég nevetséges látvány lehettem.

Újabb telefon, már nem működött a telefonomon csak a hívás, mert az lekapcsolt energiatakarékos módba. Ennek e következménye az volt, hogy én már nem tudom online megvenni a jegyet, csak a barátom. Aki szintén nem tudta már, mert indulás előtt két órával korábban kellett volna megvenni azt. Ez a hír pont az evés közben ért, amit egy falafel elfogyasztásával próbáltam feldolgozni, úgy hogy kipakoltam a gépem az étterem asztalára, és a tápkábellel próbáltam tölteni a telefonomat. Nem ment, mert az is akkuról működött, és gondolom, ilyenkor nem tölt külső eszközt. Már mindegy, ma már minden mindegy. El lettem átkozva.

Kerestem egy hotelt, és sikerült kérnem egy adaptert is az adatkábelemhez. Lementem a vasúthoz, ahol korábban megnéztem mikor indul vonat majd másnap. Reggel hét volt az eslső időpont. Ez isteni alszom egyet, felkelek, és plusz hét óra múlva a vonat kidob Alicantében. Már nem számít, mit nekem az a pár óra. Talán még mosolyogtam is, amikor megérkeztem a vonatállomáshoz, és odamentem a jegyautomatához. Beütöttem, hogy Perignan, Alicante, a dátumot a legközelebbi járat megkeresésére tettem, és leesett az állam, már nem volt jegy a hétórás vonatra, csak a tizenegy órásra. Ok, plusz 4 óra, már ki fogom bírni, kora estére ott leszek, és még időben átölelhetem a gyerekeket.

Elkezdtem a jegy vásárlását. Beütöttem a kért dolgokat, kiválasztottam, hogy kártyával fizetek, és az automata jelezte, hogy nem tudok fizetni, mert elfogyott a jegy. De hogy? Ki vette meg? Hol van az az ember, aki elveszi tőlem a lehetőséget, hogy másnap láthassam a gyerekeimet? Most mi lesz, van még másik járat vagy mi a jó … csináljak?

 

Másnap 15:13-kor elindult a TGV Barcelona irányába. És el kell, hogy mondjam, komoly élvezetet jelentett az a sebesség, amivel elhagytam Franciaországot, és közelítettem a gyermekeim felé. Barcelonában átültem egy másik szerelvényre, ami bár nem ment négyszáz kilométeres sebességgel óránként, mégis a maga módján hozzájárult, hogy véget érhessen ez a rémálom, és átölelhessem gyermekeimet, és még azon éjjel a két kisebb között aludhassak az összetolt ágyuk közötti rés tetején, és hallgathassam szuszogásuk, amit már öt hete nem hallhattam. Aznap éjjel nem jutott eszembe sem az előző napi összeesküvés-elméleteket megszégyenítő balszerencse sorozatom, sem az, hogy Dali levitáló szobra alatt álltam Perpignon-ban.

About Allen

Check Also

Kitágult pupillákkal

Nagyot néztem, amikor megláttam a fájl nevét. Egy időpont volt, a fájl adatleírójában pedig több …

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.