Home / a Hank Woody sztori / A huszonkettes csapdája

A huszonkettes csapdája

Megérkeztem, és meghúztam magam, mert ez a hely már nem volt az enyém, nem volt benne semmi romantikus, semmi érzéki, és semmi megható. Egy ágy, egy fogkefe, egy tányér étel szinte csak ez van, ami a dolgok materiális részét jelentette, … és egy ajtó, ami kivezetett ebből a börtönből.

Együtt lenni egy olyan olyan közegben, ahol az egyetlen feléd megnyilvánuló érzés az undor nem épp felnőtté váló lelkemnek való, de talán ezt az utat most végig kell járnom. Eszembe is jutott egy kedves ismerősöm, aki azzal próbálta megnyugtatni édesapját, amikor kirúgták a szeretett munkahelyéről, hogy a következőket mondta neki: „Apu, biztos van valami oka, hogy így kellett lennie”.

Hát igen, ez már sokszor lepergett a fejemben. Túl sokszor is.

Ami a lelki békémet jelentette viszont, hogy magam mellett tudhattam a gyermekeimet, láthattam őket, érezhettem a közelségüket, és megnyugtatták a belső békémet. Nem meditációra volt szükségem, hanem az érzékszerveim megnyitására. Sikerült! Velük voltam újra.

És ez a hét az enyém volt, velük voltam, a nyári iskola tanulmányait ezen a héten nélkülözhették, jöhettek velem, miénk volt a Világ. Segítettek nekem a barátomék lakásának felújításában, az anyagok megvételében, a cuccolásban és tudtuk nélkül abban, hogy újra apaként érezhessem magam, és ne egy kitagadott, kiutált, ellehetetlenített személy legyek.

Megnyugodtam, mert ígéretet is kaptam arra, hogy a hétvégére megtudom, megtudhatom mire számíthatok a jövőben, miként lehetek teljes értékű apuka, milyen gyakorisággal felügyelhetem gyermekeimet. És itt ezt az időt nem percekben vagy hétvégékben kell érteni, hanem komoly napokban, melyek egy hét hosszúságúak. Ó igen, de szép is volt ez a lehetőség! Engem ez érdekelt, csak ez forgott a fejemben, és hamarosan már más is, mindenfajta jogi szakkifejezés. És újra előkerültek azok a kifejezések, hogy „majd meglátjuk”, „neked nincs semmid”, „elveszek tőled mindent”, „ne zsarolj”, vagy épp az, hogy „úgy fogsz megdögleni, mint az apád, magányosan és alkoholistán”. A rúzs teszi ezt, vagy az, hogy valaki nem lett megnevelve, vagy tényleg csak az utálat, a gyűlölet? Ez egy „élménycsúszda” lett az emésztőben. És ami fent fog tartani a tetején, az a vágy és a felelősségérzet, ami bennem munkálkodott a szeretteim iránt.

 

Majd eljött a szombat, kaptam még egy estét a gyerekekkel, mert az anyjuk nem jött haza a reptérről. Dolga lett, mert nem kapott választ arra, hogy én teszek-e perfeljegyzést az ingatlanokra vagy sem. Lehet, hogy nem tettem jól, de nem is akartam. Miért pereskedik az ember a családjával, alapból ezt sem értem. Ha pereskedni akarnék, és gáncsoskodni, akkor magammal szúrnék ki, mert nem az a fő probléma vele, hogy nem nyerek vagy nem nyerhetek, és még csak az sem, hogy elmúlik az idő a portestem felett, hanem az, hogy az idegrendszerembe épül az, hogy más ellen csak egy bíróságon tudom egy jogi képviselővel az igazamat kiharcolni. Benne is van a jogi képviselő szóban, hogy képvisel engem, és nem értem van, az elveimért.

Van egy olyan érzésem, hogy azok a szülők, akik nem tudják a gyerekeiknek átadni az „értelmet”, azok egy szélmalomharcba kezdenek, pontosabban ők is, a gyerekeik is. Ezt Vekerdy Úr jobban tudja nálam, biztos sokkal jobban, de mégis úgy érzem, hogy ebben konkrét, elfogadható állásfoglalásom van. Ugyanis a meg nem értett gyermek és szülő is bizonyosságot akar, amit el tud érni hangos szóval, verbális erőszakkal, elmeneküléssel, bevont „szakértővel”, aki nem tud nemet mondani, és alátámasztja a sértett fél igazát. Bénaság! Olyan, mint egy szabályok nélküli játék. Elveszíti a lényegét az egész, ha a kommunikáció ilyen útra lép.

Vicces leveleket lehet ilyenkor írni a másiknak, vagy telefonban is el lehet mondani az igazunkat, miután kinyomjuk a telefon hívásgombját. És évekig lehet majd erről beszélni. Ki milyen aljas, gusztustalan, vagy épp mennyire szemét szülő a másik. Azután lehet a másik vállán sírni, hogy mégsem, pedig mégis, mert nem tudnak egymással beszélni a felek, és ezt a viselkedésmintát lehet majd továbbvinni.

Visszatérve a pereskedésekre. Véleményem szerint nincs értelme sok, és annak sincs, hogy a gyermekeim jogos örökségéről kezdjek vitát a közös ingatlanok kapcsán. Az az övék, vagy az övék lesz. Vagy nem? Vagy de?

A vasárnapom már nem volt vidám, megszűnt minden kommunikáció a jelenlegi, de jövőbeli ex feleségemmel. Ez egy ilyen játék, ebben ő profi, ha nem teszed a dolgod mellette, akkor ellene vagy, és féld a haragját! Te féld, aki ezt akarod, én megszoktam, asszisztáltam mellette eleget. Főjön a te fejed vagy azé, aki ezt szeretné.
Hétfőtől a következő hét keddig fix programom volt. Csinálni a lakást, hogy mire a barátomék jönnek, olyan állapotban legyen, hogy lakhassanak benne. Volt ott minden…
A lakás pár éve üresen állhatott. Minden retkes volt, csótánytetemek és oltári retek mindenhol. A szagelzárók hónapok óta nem láttak vizet, és olyan ammónium szag volt, hogy a fejem szétrobbant tőle. A vizet nem lehetett megnyitni, mert a sarokszelepek el voltak rothadva. Az üvegek retkesek voltak. A csaptelepek el voltak rozsdásodva, a wc-k használhatatlan állapotba kerültek az idő vasfogától.

Indult a felújítási projekt, a tisztítószer vásárlás, a rend kialakítása, a cserére érett berendezési tárgyak leszerelése és az újak felszereltetése. Közben a festési munkákat csináltam, falak, mennyezetek, díszpárkányok. A hőmérséklet délutánonként a lakásban 33 fok fölé emelkedett. Bírtam, mert bírni kellett. Maximum kétszer-háromszor lettem rosszul a kimerültségtől és ilyenkor megittam egy hideg kólát a sarki kisboltban, még annak ellenére is, hogy már rég leszoktam róla. De nagyon kívántam az ízét, és azt, hogy nyomban felfrissített. A barna szemű eladólány is látta rajtam, hogy szükségem van rá. J

Hajtott a hév, hogy bizonyítsak, hogy elteljen a nap, hogy a gödörből kikerüljek, és gyakran azt vettem észre, hogy este van, mennem kell, várnak a gyerekek, mert megígértem nekik egy kis sétát, focit a parkban vagy játékot. Annyira szépek voltak az esték és a hajnalok, örömteli volt a gyerekeket elkísérni a nyári iskolába, ahova édesanyjuk beíratta őket még korábban.

És azon a kedden elindultam Magyarországra, mert ígéretet tettem a barátomnak, hogy a kiköltözésükben a segítségére leszek. És persze amiatt, mert a gyermekeim anyja megkért arra, még júniusban, hogy költözzek el tőlük. Ez a 17 nap egy héjanász volt az avaron, a „közös” életünk utolsó időszaka, már más utakon jártunk… Már más várt minket…

About Allen

Check Also

LÁZ-adnak az utódok

Egy újabb megterhelő hét, ami a pszichét illeti. Évek óta átélem azt, hogy a gyermekek …

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.