AlleBox blog
Related Articles
Amikor a huszonkettes csapdája részt írtam említést tettem a perfeljegyzésről. A gondolataimat kifejtettem akkor. Most inkább az érzésekről és arról fejteném ki, hogy miről is szó a család, és milyen ember lennék, ha gyerekeimtől elvennék valamit.
Nem jó, nem büszke, nem egyenes, és nem apa. Ilyen lennék akkor.
Olyan családból jöttem, ahol a kimondott szónak van jelentősége, és a segítséget nem cserébe adják vagy kérik. Amikor beállt életemben a változás, ami nem más, mint a kiscsalád felbomlása, megígértem magamnak és a volt páromnak, hogy segítem őt. Úgy gondoltam, ez a helyes, talán nagyobb eséllyel indul egy férfi neki „csupasz seggel”, és az aki egész életében vállalkozó volt, még akkor is ha közben árva lett, és nem csak a családját de ha a jelen helyzetet nézzük, akkor a vagyonát is elveszítette.
A barátom mondta ezt nemrégiben édesapám elvesztését követően: „tudom, hogy hülyén hangzik, de Te most árva lettél”.
Betalált, amit mondott, igaza lett, bár akkor ő még nem tudta, hogy az árvaságommal mellé megkapom a vagyonom elvesztését és a volt párom szüleinek támogatásának elvesztését is. Pedig milyen szépen hangzott a szájukból, hogy én az ő unokáik apja vagyok, egy szívesen látott személy. Hát igen… ez egy másik blogbejegyzés témája lesz.
Szóval a minap megtudtam, hogy a közös ingatlanokat a drága volt párom gyorsan átíratta a szülei nevére, és így tett mindennel, amivel csak lehet. A dolog jogi természete nem is érdekel, nem fogok azzal foglalkozni, hogy az micsoda nagy okosság volt vagyonszerzésileg stb. Inkább az vet fel bennem kérdéseket, hogy miért tette, tették ezt, és vajon a saját démonjaik ennyire felül tudtak kerekedni a józanész felett.
Mitől félt, hogy elveszem a gyerekeimtől, vagy a lakásokat kiadom számla nélkül, és a bevételt ruhavásárlásra, csavargásra fordítom, vagy ebből veszek majd drogot, amit egy tetőn elszívok a barátommal és rakétára ülve nézek fentről le az alattvalókra, a szolgákra, akik teljesítik minden kinyilatkozásomat, vagy új lelket veszek a rothadó helyet, vagy csak egyszerűen elmegyek minden partiba és városok éjszakai „fénye” leszek?
Nem fogok ilyet tenni, nem veszem a családomtól el azt, ami az övé. még akkor sem, ha azt tanácsoljátok, még akkor sem, amikor a szemembe mondják, hogy tőlem márpedig mindent elvesznek, és egy vesztes vagyok. Hülyeség, én vagyok az élet, én vagyok a fény, így meg tudok maradni ember, tisztességes ember, aki nem köpi le a családtagjait, nem bántja meg őket, és nem hazudozik nekik.
Essünk túl a dolgokon, múljon el mindent tervezzünk, várjuk a holnapot, acsarkodjuk, szívjuk a másik vérét. Ez nem az én világom, én élvezem a napokat, az utat, a lenyugvó nap fényét, nem kell erről órákat beszélni, mert ezek a tények, ezek le vannak már régóta bennem fektetve.
Mennyiszer hallgattam már életemben, hogy ki mit érdemel, és ki mit fog majd örökölni, és hogyan, … és ő mitől jobb, mint a másik, mint mindenki.
Nekem ez kellemetlen!
A szeretteim eltávozásával két dolog foglalkoztatott, annyira, mint gyerekkoromban a halál gondolata, annak a tudatossága, hogy tényleg elmúlik minden.
Az első az volt, hogy megtanultam-e mindent, a szüleim átadtak minden tudást, minden apró bölcseletet. A másik arról szólt, hogy kellene még egy kis idő velük, megfogni a kezük, megbizonyosodni arról, hogy a szeretetem megérik, velük marad mindig, és még egy kis… mindent velük.
Szeretném, ha a gyerekeim ezt éreznék, amikor én nem leszek majd, és nem a havi zsebpénzük vagy a kötelező telefonhívás hiányozna nekik. Nem szeretnék velük évekig nem beszélni, lealjasozni őket, az ingatlanjukat megvenni, mert rossz döntést hoztak. Apa akarok lenni, aki őszinte, és tanít, és véd, és vigasztal, és szeret, és nagyon szeret.
Persze meg tudom azt is érteni, ha nem mindenki ilyen, azokat az embereket, akik egy kapura fociznak, uszítanak, az igazukat keresik a maguk erőszakos módján, és azokat is, akik a családjuk ellen fordulnak. Vannak ilyenek.
